„Azt hiszem, énekes.” – mutatkoztam be az Ernő utcai kopott szobában ilyen-olyan, bizonytalan lábú székeken ülő társaságnak, akik érdeklődve meredtek rám. Endre hívott a SzóKép Íróiskola két alkalom után elvérző második csoportjába. Aztán, amolyan árvaként, az Elsők befogadtak. Pedig nem is akartam írni. Illetve talán. Hosszútávú bakancslistámon szerepelt. Nem most, nem itt. Próbáltam elmismásolni. Ahogy szokásom. Endre nem tágított. Nem is tudtam, milyen kiváltság ez. A Mentor maga keresett meg, s küzdött meg velem magamért.
Ha a határidő szorít, néha még a Múzsa is megszán. A sokszor kutyafuttában, utcai padon, domboldalban vagy odafelé a metrópótlón telefonba pötyögött, cetlikre firkált házi feladat nagyregényre ugyan nem elég, egy-egy rövid szösszenetre talán igen. Verseket öntudatlan terápiaként régóta írtam már, de a prózát ő piszkálta ki belőlem, „mert az fegyelmez”. És tényleg. Fontos dolgokra tanított: összeszedetten, lényegretörőn kommunikálni, dönteni, nyesni, gyomlálni, és legfőképpen lezárni munkákat, akkor is, ha szívem szerint elpiszmognék még rajta a végtelenségig.
Na, de hogy is vagyunk ezzel az énekléssel? Miért egy íróiskolában vagyok, és nem ahol józan ész szerint lennem kéne: egy énektanárnál? Régóta nyűgött belső nyughatatlanságom, okát ő már rég tudta. Dacára, a mögöttem levő közel fél évszázadnak – én nem. Nem énekes vagyok, hanem művész. Így, egyszerűen. Pátosz és önteltség nélkül. Nem rang. Nem kifogás. Csak tény. Így látom, észlelem a világot amelyben mozgok és vagyok. Hogy aztán milyen formában bújik ki belőlem, amit a lelkem átszűr belőle, az majdnem mindegy. Képben, dalban, prózában vagy versben csapdába ejtve „valami földit, valami égit”, vagy egyszerűen csak legyűrni, s kagylómódra gyöngyként préselni ki magamból, „mi kocsonyás valómat sebzi”.
Előbb hittél bennem, mint én magamban. Ahogy körülnézek, láthatom, ehhez értettél leginkább. Én még mindig tanulom. De nélküled sokkal nehezebb lesz, Mányoki Endre…
Ps: Azóta énektanárhoz is eljutottam…